Részletek
Tovább olvasom
Oké. Van egy személy, aki egy turistacsoporttal, vagy valamiféle kutatócsoporttal ment Afrikába vagy ilyesmi. És persze ott arra nincs közlekedés, és nagyon nehéz a kommunikáció. Ezért néha helikoptereket kellett használniuk. Van egy ember, akinek segítenie kellett volna nekik a fordításban, vagy a bennszülött idegenvezető együtt ment a tudósokkal, a kutatócsoporttal. És amint beszállt a helikopterbe, panaszkodott: „A helikopter túl hangos. Az emberek túl sokat beszélnek. Túl sokat dohányoznak, és az ülés túl szűk, a hely túl szűk...”. És folyton csak jajgatott, panaszkodott, nyögött és kiabált. Így hát a személyzet tagja kivitte őt, felakasztotta a szárnyra, vagy valami ilyesmi, felakasztotta egy kötélre és azon lógott, „Tessék, itt sok helyed van.” És ekkor még hangosabban kiabált: „Kérem, engedjen be!”Szóval, ez a probléma velünk is. Néha nem értékeljük a jó helyzetet, vagy egy jó barátot, vagy egy jó társat, amíg elveszítjük őt, amíg elveszítjük a helyzetet, vagy amíg a helyzet rosszabbá válik,vagy elviselhetetlenebbé válik, és akkor már örülnénk, ha csak az lenne, amink volt.Hasonlóképpen az életben is, ha túl sokat, indokolatlanul panaszkodunk, akkor Isten sok bajba fog minket keverni, amíg be nem áll a szánk, és akkor valószínű, akkor imádkozunk, „Ó, kérlek!”. Így imádkoznak az emberek naponta csak azért, mert korábban panaszkodni szoktak, és aztán bajba kerülnek. Aztán újragondolják, hogy mijük volt, és akkor jobban értékelik. Értitek? (Igen.)Photo Caption: Az igazi Fényt soha nem lehet eltakarni, bár világi cselekvők nagyon el akarják homályosítani!
